Vállalhatom, ha büszke vagyok magamra?

Vállalhatom, ha büszke vagyok magamra?

Megengedhetem magamnak, hogy büszke legyek magamra?

Kimondhatom hangosan, hogy ezt most jól csináltam?

Vagy rögtön hozzá kell tennem: „Persze, más is képes lenne rá…” „Nem volt ez olyan nagy dolog…” „Csak szerencsém volt…”? Vajon miért olyan nehéz néha elismerni saját magunkat? Sokunkat úgy neveltek, hogy ne dicsekedjünk. Ne legyünk túl hangosak. Ne gondoljunk túl sokat magunkról. Ne higgyük azt, hogy jobbak vagyunk másoknál. És ezek az üzenetek sokszor olyan mélyen belénk épülnek, hogy felnőttként már akkor is mentegetőzni kezdünk, amikor egyszerűen csak örülnénk annak, amit elértünk.

Pedig van különbség büszkeség és felsőbbrendűség között. Büszkének lenni magadra nem azt jelenti, hogy másokat kevesebbnek látsz. Nem azt jelenti, hogy jobb vagy másoknál. Nem azt jelenti, hogy nincs már mit tanulnod. Azt jelenti, hogy észreveszed önmagadat. Észreveszed azt a rengeteg energiát, amit valamibe beletettél. Észreveszed, hogy volt idő, amikor még nem tudtad, hogyan kell, most pedig már tudod. Észreveszed, hogy felálltál valamiből, amiről azt hitted, nem fogsz tudni. Észreveszed, hogy meghoztál egy nehéz döntést. Hogy kiálltál magadért. Hogy nemet mondtál. Hogy segítséget kértél. Hogy újrakezdted. És talán azt is észreveszed, hogy mennyi mindenen mentél keresztül úgy, hogy közben senki nem látta igazán, mi zajlott benned. Lehet, hogy más csak azt látja, hogy sikerült. Te viszont tudod, hány álmatlan éjszaka, hány bizonytalanság, hány könny, hány újrakezdés és hány belső harc volt mögötte. Akkor miért kellene elvenned magadtól az elismerést? Miért kellene kisebbítened azt, amit elértél? Miért kellene rögtön hozzátenned, hogy „nem nagy szám”?

Miért ne mondhatnád egyszerűen azt:

Büszke vagyok magamra!

Talán azért, mert félünk attól, mit gondolnak majd rólunk. Félünk, hogy nagyképűnek tartanak. Félünk, hogy azt mondják: „elszállt magától”. Félünk, hogy ha megmutatjuk az erőnket, akkor valaki megpróbálja majd visszahúzni. Ezért inkább szerényebbre vesszük magunkat. Csakhogy közben könnyen megtörténik, hogy mások elismerésére várunk ahhoz, hogy végre mi magunk is elhiggyük: értékesek vagyunk. Pedig milyen jó lenne, ha néha nem kívülről várnánk a megerősítést. Ha mi magunk is tudnánk azt mondani: „Igen. Ezt én csináltam.” „Igen. Ehhez nekem kellett bátorság.” „Igen. Sok munkám volt benne.” „Igen. Megküzdöttem érte.” „És igen… büszke vagyok magamra.” Nem kell hozzá közönség. Nem kell hozzá taps. Nem kell hozzá mások engedélye.

A saját elismerésed nem vesz el senkitől semmit. Sőt. Amikor megtanulod észrevenni és elismerni a saját utadat, talán kevésbé lesz szükséged arra, hogy mások mondják meg, elég jó vagy-e. És talán egy idő után már nem az lesz a kérdés: „Vajon büszke lehetek magamra?” Hanem: „Miért ne lehetnék?” Hiszen nem kell tökéletesnek lenned ahhoz, hogy büszke legyél magadra. Nem kell mindent jól csinálnod. Nem kell mindig erősnek lenned. Elég, ha tudod: ma már nem ugyanaz az ember vagy, aki tegnap voltál. És ha van valami, amiben fejlődtél, amiben helytálltál, amiben önmagadhoz közelebb kerültél, akkor állj meg egy pillanatra. Nézz vissza. És mondd ki. Akár csak magadnak: „Büszke vagyok rád.” Mert lehet, hogy egész életedben arra vártál, hogy valaki más végre kimondja. Lehet, hogy most rajtad a sor.

Tegyél egy lépést önmagadért! Foglalj egy 60 perces coaching alkalmat.

Telefonszámom: +36 30 546 9084

E-mail: sashegyizsofi@gmail.com