Szertartás vagy menekülés?
Szertartás vagy menekülés? 
Van az a kávé. Az a bizonyos reggeli kávé, amit akkor is megiszol, amikor a család már elment otthonról. 
Leülsz. Megkevered. Kortyolsz egyet. És azt mondod magadnak: „Ez az idő nekem jár.” 
És van az a bögre kávé is, amit már a munkahelyeden iszol meg. Talán ugyanilyen fontos. Talán ott is megállsz néhány percre. 
Talán azt mondod: most egy kicsit csak magammal foglalkozom. 
Vagy egy csésze tea. 
Egy szépen elkészített vacsora. 
Egy éttermi este. 
Egy borkóstoló. Egy gyertya meggyújtása. Egy esti fürdő. 
Egy séta. 
Mindegyikből lehet szertartás.
De vajon mindegyik az? 
Mert időnként nagyon vékony a határ aközött, hogy időt adok magamnak, vagy aközött, hogy elbújok valamiben. 
Lehet, hogy azt mondom: „Nekem szükségem van erre a fél órára.” 
És valóban szükségem is van rá. 
De mi van, ha közben valójában nem magamhoz közeledek, hanem valamitől távolodom? 
Egy helyzettől. Egy beszélgetéstől. 
Egy kapcsolattól. 
Egy érzéstől. 
Egy olyan élettől, amiben most nem érzem jól magam. 
És ha nem tudom, hogyan változtassak rajta, akkor talán létrehozok magamnak egy kis szigetet. 
Egy helyet, ahová elvonulhatok. 
A kávém mögé. A könyvem mögé. 
A telefonom mögé. 
A borospoharam mögé. A „nekem ez jár” mondat mögé. És egyszer csak a magamnak adott idő már nem feltölt, hanem eltávolít. 
Nem azért, mert rossz lenne egyedül lenni. Nem azért, mert baj lenne élvezni egy kávét. Nem azért, mert ne lenne fontos saját időt teremteni.
Hanem azért, mert nem mindegy, miért választom az egyedüllétet.
Van, amikor azért, mert szeretnék kapcsolódni önmagamhoz. 
És van, amikor azért, mert nem tudok mit kezdeni azzal, ami körülöttem történik. 
A kettő kívülről akár teljesen ugyanúgy nézhet ki. 
Ugyanaz a csésze. Ugyanaz az asztal. Ugyanaz a csend. Ugyanaz a fél óra. Belül mégis egészen más történik. Mikor válik igazi szertartássá? Talán akkor, amikor nem arra használom, hogy ne kelljen éreznem, hanem arra, hogy legyen időm érezni. 
Amikor nem arra használom, hogy kizárjam a világot, hanem azért lépek ki egy pillanatra belőle, hogy aztán tisztábban tudjak visszatérni. 
Amikor a kávé nem fal köztem és a családom között, hanem egy kis megálló, ahol újra megtalálom magamat. Amikor a vacsora nem az élet elől való menekülés, hanem annak megélése. Amikor a bor nem azért kell, hogy elviselhetőbb legyen az este, hanem azért, mert szeretném megízlelni azt. Amikor a tea nem elaltatja bennem a feszültséget, hanem lehetőséget ad arra, hogy végre meghalljam, mi történik bennem. 
Talán a valódi szertartásnak van egy nagyon fontos tulajdonsága: közelebb visz önmagadhoz. A menekülés pedig – bármennyire kellemes is – legtöbbször távolabb visz attól, amivel valójában dolgunk lenne. 
Ezért néha érdemes megállni egy pillanatra, mielőtt elkészítjük azt a kávét. 
És feltenni magunknak egy egyszerű kérdést: „Most magamhoz szeretnék közelebb kerülni, vagy valamitől szeretnék távol kerülni?” Nincs ebben ítélet. Lehet, hogy ma menekülni szeretnél. Lehet, hogy most tényleg csak arra van szükséged, hogy egy kicsit ne kelljen semmit megoldanod. 
És ez is fontos felismerés. 
Mert talán a változás nem ott kezdődik, hogy azonnal mindent megoldunk. Hanem ott, hogy végre őszintén felismerjük: amit szertartásnak nevezek, az valóban táplál engem – vagy csak segít egy kicsit tovább elviselni azt, amiben vagyok? És ha egyszer ezt meglátjuk, már sokkal közelebb vagyunk önmagunkhoz. Mert a valódi szertartás nem elvisz az élettől. 
Hanem visszavezet hozzá.
Tegyél egy lépést önmagadért! Foglalj egy 60 perces coaching alkalmat.
Telefonszámom: +36 30 546 9084
E-mail: sashegyizsofi@gmail.com