Gyász

Amikor meghalljuk azt a szót, hogy gyász, legtöbbször egy szeretett ember elvesztésére gondolunk. Most azonban nem erről szeretnék írni. Nem a halállal kapcsolatos gyászról, mert ez nem az én szakterületem.

Hanem azokról a hétköznapi veszteségekről, amelyek mellett sokszor egyszerűen tovább kell mennünk.

Mert nincs temetés.

Nincs fekete ruha.

Nincs részvétnyilvánítás.

És mégis… valami véget ért. Lehet, hogy eltávolodtál egy baráttól. Lehet, hogy eljöttél egy munkahelyről, ahol hosszú éveken keresztül fontos emberek vettek körül. Lehet, hogy a főnököd váltott munkahelyet, és vele együtt eltűnt egy olyan kapcsolat, ami sokat jelentett neked. Lehet, hogy a gyermeked másik bölcsődébe vagy óvodába került, és egyik napról a másikra eltűntek a megszokott kis barátok. Vagy az iskolaváltással maradtak hátra azok a gyerekek, akikkel addig minden reggel együtt érkeztek, együtt nevettek, együtt indultak neki a napnak. És vannak azok az egészen aprónak tűnő változások is. Amikor elköltözünk. Másik városba. Másik országba. Egy új élet reményében. És egyszer csak nincs többé az a reggeli találkozás a pékségnél. Nincs az a pár perces beszélgetés az iskola előtt. Nincs a megszokott integetés az óvoda kapujában. Nincs az a kolléga, akivel minden reggel együtt indult a munkanap. Az élet megy tovább. Te pedig közben valamit elveszítettél.

Csakhogy a társadalom ezekre a veszteségekre ritkán mondja azt: „Gyászolj nyugodtan.” Inkább azt mondja: „Örülj, hiszen új munkahelyed van!” „Legalább külföldre költöztetek, ez egy fantasztikus lehetőség!” „Majd lesznek új barátaid.” „A gyerek hamar megszokja.” „Ez az élet rendje.” És mindez lehet igaz. Csak közben attól még fájhat. Mert a továbblépés és a gyász nem zárják ki egymást. Lehetünk hálásak az új lehetőségért úgy, hogy közben hiányzik a régi életünk. Lehetünk boldogok az új városban úgy, hogy közben megsiratjuk azt a helyet, amit otthagytunk. Lehetünk lelkesek az új munkahelyünk miatt úgy, hogy közben hiányoznak azok az emberek, akikkel éveken keresztül együtt dolgoztunk.

És talán ezt lenne fontosabb megengednünk magunknak. Hogy nem kell minden veszteséget azonnal pozitívvá alakítanunk. Van, amit egyszerűen csak el kell gyászolnunk. És ide tartozhat a karrierváltás is. Amikor egyszer csak ráébredünk, hogy valami mást szeretnénk. Hogy már nem akarunk ugyanúgy dolgozni. Más értékek fontosak. Más dolgok lelkesítenek. Megérezzük a hivatásunkat, és elkezdjük felépíteni az új életünket. Kívülről ez akár egy csodálatos új kezdetnek tűnhet. Belülről azonban sokszor egy nagyon komoly veszteség is. Mert az új énünk megszületésével a régi énünknek is el kell engednie valamit. El kell engedni a régi szerepeket. A megszokott működéseket. Azt, ahogyan eddig gondoltunk magunkra. Azt, amiben eddig jók voltunk. Azt az identitást, amit évek, akár évtizedek alatt építettünk fel. És talán a legnehezebb: el kell engednünk azokat a mintákat is, amelyek valaha működtek. Mert ami egykor segített bennünket, nem biztos, hogy az új életünkben is segíteni fog. Lehet, hogy ugyanaz a megfelelés, ami korábban sikert hozott, most már visszatart. Lehet, hogy az állandó teljesítés, ami korábban előre vitt, most kimerít. Lehet, hogy az alkalmazkodás, ami egykor biztonságot adott, ma már elvesz önmagunktól. És lehet, hogy azok a régi minták, amelyeket továbbra is működtetünk, már nem sikert, fejlődést és előrelépést hoznak. Hanem visszahúznak.

Ezért a változás nem mindig csak arról szól, hogy mit szeretnék elérni?

Néha arról is szól: Mit kell elgyászolnom ahhoz, hogy tovább tudjak lépni?

Talán ezért olyan nehéz a változás. Mert miközben várjuk az újat, közben búcsúzunk a régitől. És ez a kettő egyszerre történik. Az egyik kezünkkel már nyúlunk az új felé, a másikkal még kapaszkodunk abba, amit ismerünk. És ebben nincs semmi rossz. Ez nem gyengeség. Nem azt jelenti, hogy nem akarjuk eléggé az új életet. Hanem azt jelenti, hogy fontos volt számunkra, amit elhagyunk. Talán ezért érdemes másképpen tekintenünk ezekre a hétköznapi veszteségekre. Nem kell nagyobb jelentőséget adnunk nekik, mint amekkora van. De kisebbet sem kell. Mert ha valami hiányzik, ha valakitől búcsúzunk, ha egy korszak lezárul, ha egy régi életünk már nem folytatható ugyanúgy, akkor lehet, hogy egyszerűen csak időre van szükségünk. Időre, hogy megérkezzünk az újba. És közben elbúcsúzzunk a régitől.

Mert a gyász nem mindig azt jelenti, hogy valakit elveszítettünk. Néha azt jelenti, hogy elveszítettük azt az életet, amelyben még azok voltunk, akik korábban voltunk. És talán éppen ez az egyik legfontosabb része a változásnak: nem visszamenni a régi önmagunkhoz, hanem megsiratni, amit már kinőttünk, és lassan, türelmesen, megismerni azt az embert, akivé közben válunk.

Tegyél egy lépést önmagadért! Foglalj egy 60 perces coaching alkalmat.

Telefonszámom: +36 30 546 9084

E-mail: sashegyizsofi@gmail.com