Ember teszi a ruhát?
A napokban az egyik kolléganőm megdicsérte a ruhámat. Én pedig őszintén meglepődtem. Nem azért, mert nem örültem neki. Hanem azért, mert én ezt a ruhát úgy vettem meg, hogy igazából nem is voltam benne teljesen biztos.
Nézegettem, próbálgattam, aztán végül arra gondoltam: „Na jó, egyefene, vegyük meg.” Nem volt szerelem első látásra. És akkor egyszer csak ott áll előttem valaki, és azt mondja: „Nagyon jól áll neked.” Én pedig csak néztem rá. Miért? Mi teszi ezt a ruhát ennyire jóvá? – kérdeztem.
A válasza pedig egészen elgondolkodtatott: „A nő, aki benne van.” Azóta is velem van ez a mondat. Mert milyen érdekes, hogy mennyire könnyen gondoljuk azt, hogy egy ruha tesz minket szebbé. Hogy a megfelelő szabás, a jó szín, egy márkás darab, egy új cipő vagy egy jól megválasztott kiegészítő majd hozzátesz valamit ahhoz, ahogyan önmagunkat látjuk. Persze, jó érzés csinosnak lenni. Jó érzés felvenni valamit, amiben jól érezzük magunkat.
De talán nem a ruha teszi a nőt.
Hanem a nő teszi a ruhát. És ebben a gondolatban van valami sokkal mélyebb is. Mert vajon mit látunk magunkból, amikor belenézünk a tükörbe? A ruhát? A hajunkat? Azt, hogy hol szorít egy kicsit? Azt, hogy megint nem olyan a testünk, mint amilyennek szeretnénk? Vagy meglátjuk azt a nőt is, aki mindezek mögött van? Azt a nőt, aki rengeteget kibírt. Aki sokszor másokat tett maga elé. Aki dolgozik, helytáll, gondoskodik, szervez, megold, szeret. Aki néha elfárad. Aki néha bizonytalan. Aki talán sokszor elfelejti, hogy ő maga is fontos.
És itt jött számomra a következő kérdés: Szeretem-e eléggé magamat ahhoz, hogy valóban el tudjam fogadni ezt a bókot? Nem csak azt, hogy „jól áll a ruha”. Hanem azt, hogy jól áll nekem. Hogy valaki meglát bennem valamit, amit én talán nem látok olyan tisztán. Mert bókot elfogadni nem mindig olyan egyszerű. Sok nő ilyenkor azonnal magyarázkodni kezd:
„Á, ez csak egy régi ruha.”
„Nem is olyan jó.”
„Csak jó a szabása.”
„Most éppen egész jól nézek ki.”
Mintha valahogy gyorsan vissza kellene venni abból, amit rólunk mondtak. Mintha nem lenne szabad egyszerűen csak azt mondani:
„Köszönöm.” ❤️
Én ma már egyre inkább tudom ezt mondani. És talán ez is az önmagunkhoz való viszony egyik apró jele. Hogy nem vitatjuk el másoktól azt, amit szépnek látnak bennünk. Nem kell azonnal egyetértenünk. Nem kell bizonyítanunk semmit. Elég lehet annyi:
„Köszönöm. Jólesik, hogy ezt látod bennem.” ❤️
És talán egyszer majd mi is meglátjuk. Nem csak a ruhát. Hanem a nőt benne. Azt a nőt, aki valójában mindig ott volt. Csak lehet, hogy időnként elfelejtettük észrevenni. Mert végül tényleg nem a ruha teszi a nőt. A nő teszi a ruhát.
És talán nem az a kérdés, hogy „Jól áll ez a ruha?” Hanem néha sokkal inkább az:
„Jól vagyok én abban a nőben, aki ezt a ruhát viseli?”
Mert ha erre egyre gyakrabban tudunk őszintén igennel válaszolni, akkor már nem is olyan fontos, hogy éppen mit viselünk. A ruha csak rajtunk van. A kisugárzásunk viszont belőlünk jön.